R: Jennifer Kent; Fsz: Essie Davis, Noah Wiseman, Hayley McElhinney, Daniel Henshall

2014, ausztrál, 94p; horror, dráma

"Ha őszinte akarok lenni, elképesztően nehéz nekikezdeni ennek az írásnak." - eredetileg ezzel a mondattal startolt volna blogindító kritikám, ám mivel még a harmadik, hosszúra nyúlt bekezdésben is a saját ars poeticámat és művészetfogalmamat fejtegettem, úgy döntöttem, inkább majd szentelek önálló bejegyzéseket a filmkritikusi pozíciónak és a filmelméletnek. Ha vágyat is érzek most arra, hogy bemutatkozzam, azt legbölcsebben – ha már filmes blognak nevezem ezt az oldalt – talán egy filmelemzésen keresztül tehetem meg; önreflexív hajlamomat ezúttal kénytelen leszek kordában tartani. Ezen elfojtottságban készülő írás apropójaként pedig aligha szolgálhatna aktuálisabb mozgóképes alkotás, mint a 2014-ben bemutatott és az idén néhány mozi által újra elővett A Babadook. (Az írás spoilereket tartalmaz!)

Ha műfajánál szeretném megragadni a tárgyalt művet, azt állítanám, hogy A Babadook horrorfilm. Olyan kijelentés ez, mellyel nem hinném, hogy vitatkozna bárki is, aki a filmet látta már. A 'horror' latin eredetű szó, és eredeti jelentését tekintve a borzalom, hidegrázás, irtózat szavainkkal azonos, azokkal a benyomásokkal, amelyekkel egy horrorfilm (vagy adott esetben egy horrorregény) a műfaj íratlan szabályai szerint kiváltani törekszik a befogadóból; aki iszonyodik a műfajtól, ugyanazért iszonyodik tőle, mint aki rajong érte: az élmény miatt. Talán nincs még egy zsáner, ami mellett és ami ellen ilyen sarkosan lehetne kiállni egyszerre.

Története felől megközelítve A Babadook-ban nem történik más, mint hogy egy fiatalon megözvegyült, gyermekét egyedül nevelő anya talál egy titokzatos mesekönyvet fia szobájában, amelynek aztán a rémisztő főszereplője megelevenedik a szereplők szeme előtt. Horrorfilmbe illő történet? Úgy gondolom, igen, mondhatni, közhelyszerű. Szót sem érdemel többet.

Karakterépítés szempontjából A Babadook egy anya és a fia kapcsolatának, egymásra találásának a filmje. És itt meg is állnék; ugyanis utoljára, mikor ehhez hasonló családi történetre vágytam, valószínűleg nem a horror műfaja volt az, amelyiket segítségül hívtam (persze most ferdítek: természetesen én sem úgy szoktam leülni filmet nézni, hogy "Na, most megnézek egy - lehetőleg skandináv rendezésű - egzisztencialista családi drámát!")

A műkereső ember, mikor az alkotás felől tájékozódik, – érthető okokból – nem elégszik meg magával az alkotással, címkékre – műfajra, stílusra, korszakra, alkotóra stb. – fáj a foga, melyek segítségével a szemlélt valamit elhelyezheti egy rendszerben. A köröket, művészeti ágak szerint, továbbszűkíthetjük; így filmek esetén, a nézők azon része, amelyek közé magamat is sorolom, még több behatárolási szemponttal igyekszik tovább bonyolítani (vagy éppen egyszerűsíteni) egy-egy alkotás pozícionálását. Az a háromfajta megközelítés, amelyekkel fentebb A Babadook-ot – csupán a felvázolás szintjén – meghatároztam, annak a négy halmazból álló aspektusrendszernek a részei, melyekkel véleményem szerint egy filmet (illetve tágabban, bármilyen alkotást, amely egyfajta narratíván alapul) elemezni lehet, és amelyekkel a továbbiakban a filmet elemezni igyekszem. A megközelítés e négy útja nálam:

– az élményközpontú (Milyen érzelmet vált ki vagy igyekszik kiváltani a film a nézőből?);

– a történetközpontú (Milyen – elsősorban – ok-okozatiságon alapuló eseményeket mutat be a film?);

– a karakterközpontú (Milyen lelki, tudati folyamatok befolyásolják a szereplőket tetteikben és egymáshoz fűződő kapcsolataik alakításában?); valamint

– a tézisközpontú megközelítés (Mi az alkotó által közvetíteni kívánt üzenete a filmnek?). Utóbbira fentebb nem tettem utalást; ezt majd később fejtem ki.

Habár minden film – legyen az játék- vagy dokumentumfilm – elemezhető mind a négy szempont szerint, csaknem minden alkotásnak és műfajnak megvan az az egy vagy két vizsgálati módszere, amelyek a legközelebb állnak hozzá. A horror általánosságban az élményközpontú megközelítésű elemzés mintaműfaja; ugyanígy elmondható, hogy a dokumentumfilmek megfelelő elemzését a tézisközpontú szemlélet szolgálja leginkább. Egy mű legtöbbször azáltal emelkedik ki a zsáner átlagos darabjai közül, hogy nem a jól ismert utat járja, hogy felfeslenek a filmnek olyan rétegei is, melyek másfajta vizsgálati módszerrel is megfelelően szemlélhetőek.

A Babadook egy ilyen film: kiemelkedik műfajának példányai közül; egy horrorfilmnek álcázott, kétszereplős pszichológiai drámáról van szó, amely ritkán tapasztalt bátorsággal állít a középpontba alig pedzegetett, ám mindeközben súlyos kérdéseket. Az elsőfilmes Jennifer Kent az anyák és a gyermekek legbensőbb, sokszor nem is tudatosított rettegését tematizálja (és ezen az általánosításon talán az sem változtat, hogy jelen esetben egy csonka család áll a történet középpontjában). Amelia, az anya, egyedül neveli fiát, Samuel-t. Habár a fiú különös viselkedésével napról napra (és éjszakáról éjszakára) próbára teszi édesanyja türelmét, az asszony látszólag tolerálja gyermeke hóbortjait, hiedelmeit. Hiszen mi mást tehetne egy anya? És miképpen viselkedne Samuel, aki éppen születése napján veszítette el édesapját?

Amelia arra törekszik, hogy gyermekének mindene meglegyen, békés légkörben nevelkedhessen, szeretne apja helyett apja (is) lenni, s ezzel egyfajta hiány betöltésére tesz kísérletet a fia életében. Mindeközben, elsőre talán megmosolyogtató módon, a fiú is az elhunyt családtag funkcióját igyekszik ellátni anyja életében: védelmezőként, férfiként kíván fellépni az özvegy számára. A rettegés alapja mindkét esetben a család tovább bomlása, a másik családtag elvesztése (vagy inkább eltaszítása) és az egyedül maradás gondolata. A félelemhez azonban kimondatlan érzelmek társulnak, a kérdés titkon mindkét főszereplő fejében ott motoszkál: vajon érdemes-e az a gyermek az életre, aki apja elvesztése árán születhetett meg? A válasz a két főhős számára csak látszólag egyértelmű.

Mister Babadook, a gyerekkönyv rémséges szereplője, akkortájt bukkan fel a főszereplők házában Amelia előtt fizikai valójában, amikor az asszony először fejezi ki Samuel számára, hogy az idegeire megy; ezek az édesanya talán első igazán őszinte szavai fiához. Később a kialvatlanságtól, hallucinációktól és depressziótól elgyötört nő a gyerek életére tör. „Néha csak beleverném a fejedet a falba.” – hangzik el a szájából a szívből jövő mondat, s az őrület, valamint a sötétből – a tudatalattiból – előcsalogatott mumus egymást elősegítve szabadul el a film tetőpontján. A szörny az ember legrejtettebb titkaiból, legbensőbb érzéseiből - többek között a gyűlöletéből - táplálkozik, és ahány ember, annyi arca van; amikor épp nem karmokkal felszerelve, cilinderrel a fején jelenik meg, a szeretett, a félt vagy a gyűlölt családtag képét ölti magára – persze csak az adott ember számára. Az, hogy végül a Babadook Amelia fejébe is befészkeli magát, szinte nyilvánvalóvá teszi a titok megfejtését: az asszony talán mindig is jobban szerette a férjét a fiánál, Samuel pedig talán ezt mindvégig érezte is; az anya minden egyes szavában, álmában, öntudatlan gesztusában ott van a férj, akit még hét év után sem képes elengedni (lásd: Samuel soha nem ünnepelhette a születésnapját azon a napon, ami valóban a születése évfordulója volt, hiszen aznap halt meg az édesapja). Mit lát mindebből a gyermek: egy szenvedő anyát, aki egy kisfiú helyett férfire vágyik maga mellé.

A Babadook talán legegyértelműbb szimbóluma a pince; a földalatti helyiség ajtaja többször feltűnik a film során, látszólag indok nélkül. A pince mindig az eltemetett érzelmek és emlékek tárolója, s ebből kifolyólag csaknem minden történetben veszélyforrásként jelenik meg. Az asszony elnyomja lelkének legfájóbb darabját, kulcsra zárva tartja az alagsort, ott őrzi ugyanis halott férje fényképét, illetve ereklyéit, és nem kifejezetten örül annak, ha fia a pincében tartott holmik után kutat vagy akár csak azok közelében tartózkodik. A fiú anyja életének teljes értékű része szeretne lenni, ám ezt maga a pince tartalma akadályozza; az elnyomott érzelmek végül a Babadook-ban öltenek testet: a rémalak képében kiszabadulnak az alagsori helyiségből és a családi békére törnek.

A befejezés egyszerre sötét és reményt adó: Amelia és Samuel nem képes végleg leszámolni a szörnnyel, megtanulja azonban megzabolázni és az alagsorba parancsolni azt. Ha a fentebb kifejtetlenül maradt módszerrel, a tézisközpontú elemzéssel szeretném megragadni A Babadook-ot, a film tézise számomra egyértelmű: a félelmeket és legmélyebb érzéseinket sohasem elnyomni, elhallgatni kell, hanem tudatosítani, felvállalni magunk előtt. Ahogy az alak Amelia előtt is akkor testesül meg, amikor először válik – a néző számára – nyilvánvalóvá fia iránti negatív érzése, úgy lelkünk szörnyei is akkor bukkannak fel, amikor a tudatunk a legmakacsabbul próbálja tagadni azok létezését.

Egy eredeti alkotás különlegességeit mindig öröm ecsetelni. Nem hagyhatom azonban szó nélkül a film néhány hibáját sem. Az összképet tekintve a mű, mind a színészek irányítása (sajnos a Samuelt alakító gyerekszínész játéka a jelenetek többségében harmatgyenge, a legkevésbé sem hiteles), mind egyes vizuális effektek megvalósítása szempontjából hagy némi kivetnivalót (egyes momentumokon nagyon érződik az alacsony költségráfordítás); ezeket azonban véleményem szerint nyugodtan írhatjuk Jennifer Kent gyakorlatlansága számára (bár minden első film ennyire "gyenge" lenne!). Előbbiekkel ellentétben azonban kiemelést érdemel az operatőri munka; a mű második fele csaknem végig a főszereplők házában játszódik, s a klausztrofób hangulatot (valamint az egyre gyakrabban feltűnő mumusalakot) a sötét képek csak még hideglelősebbé teszik. A mű méltó módon tesz tiszteletteljes fejbólintást a műfaj nagyjai előtt, akár történetében (itt vonhatunk párhuzamot olyan klasszikusokkal, mint a Rosemary gyermeke vagy a Ragyogás – ez utóbbiból konkrét frázisok és jelenetek is visszaköszönnek), akár egyes momentumaiban (Amelia egyik éjjel többek között az 1925-ös Operaház fantomjával igyekszik ébren tartani fiát és saját magát).

Úgy hiszem, A Babadook-ban megvan a képesség, hogy egyszer majd a fenti örökzöldek között emlegessék. A címszereplő alakot pedig „nyugodt” szívvel tekinthetjük Freddy Krueger, Jason Voorhees és Michael Myers méltó örökösének.

Rendezés: 70%

Történet: 85%

Karakterrajz: 100%

Élmény: 95%

Látvány: 90%

Eredetiség: 85%

Summa: 88%